Nagyon kevés ország van, ahol úgy helyezik át a munkanapokat egy-egy hosszú hétvégéért, mint ahogy nálunk, bár azt a szintet, mint Kína a teljes ledolgozós hétvégéivel, nem hozzuk még mi sem. De úgy tűnik, túl sokat nem tesz hozzá a gazdasághoz egy-egy szombati kötelező munkanap, csak a munkakedvet veszi el.
Megnő a munkakedv, ha egy ország sportolói sikeresebbek, vagy árt a gazdaságnak, ha mindenki szurkol munka helyett? Tényleg nem lehet egy olimpia pénzügyileg nyereséges? Valóban igaz, hogy néhány elit sportklub gazdasági haszna annyi, mint egy közepes bolté? A sporttal kapcsolatos gazdasági hiedelmeket és a legmeglepőbb sportkutatásokat mutatjuk be.
Tökéletes megoldások gyakran nem léteznek – még jó, hogy közgazdászok is le tudták vezetni, ilyenkor a nyerő ötlet nem megpróbálni a tökéletest hajszolni, hanem kiválasztani a második legjobbat. Azt is bemutatták, hogy aki politikusoknak próbálna tanácsot adni, az biztosan ne a legjobb megoldást keresse, mert mire törvény lesz belőle, úgyis elrontják.
Eddig szinte mindenhol megbukott az alapjövedelem ötlete, miközben a közgazdászok állítják: csak egy kicsit kellene távlati célokban gondolkozni, hogy bevezessék a mindenkinek feltétel nélkül járó pénzt. Hatalmas előnyök sülhetnek ki ebből, csak meg kellene győzni a középosztályt, hogy nekik is jó volna hosszú távon, ha az adójukból a szegényeket is segítenék.
Ha annyira a haszon számít, hogy magyarázhatják meg azt a közgazdászok, hogy művészet létezik, amióta csak emberek élnek, és hogy mindig is létezni fog? Abszurdnak hangzik a kérdés, de amikor komoly válaszokat kezdtek el keresni rá, sok mindent megtudtunk arról, hogyan kellene a művészeket fizetni, mi az állam szerepe, és miért van szükség arra is, hogy sokan úgy dobják bele magukat a művészetbe, hogy igazán jók nem lesznek benne.
A választások előtt osztogat a kormány, amikor viszont túl van rajta, akkor jön a megszorítás, hogy aztán a ciklus végén újra lehessen költekezni – olyan alapvetésként kezeli ezt mindenki, hogy nem is kérdőjelezzük meg, hogy mindig így történik. De valóban ez a helyzet? Látszanak egyáltalán a gazdasági számokon a politikai ciklusok? A válasz bonyolultabb, mint elsőre hinnénk.
Nem akkor tud együtt dolgozni egy csapat, ha tökéletes a hangulat, mert akkor sokkal könnyebben sértődnek meg, ha valaki kritizálja a munkájukat. Ellenben rögtön hatékonyabbá válnak, ha találnak egy közös ellenséget, legyen az akár a munkahelyükről másvalaki, akár a konkurencia, netán a főnökük.
A világ legjobb közgazdászai közül is sokan felsültek, amikor egy válságot kellett volna előre jelezni, de a számítógépes modellek is tömegével mondtak csődöt – néha jobb eredményt hozott volna, ha pénzfeldobással próbálnak jósolni. Miért? Ki a hibás emiatt, és mit lehet tenni, hogy a későbbi kríziseket már lássuk előre?
Jobban keres most egy felmérés szerint az, aki agresszív gyerek volt, és egyébként is sok klinikailag igazoltan személyiségzavaros, a köznyelvben pszichopatának nevezett ember megy közgazdaságtant tanulni – mutatták ki. Valójában a pénzügyesek és a felső vezetők nagy többsége is lelkileg ép ember, de ettől még sok bajt okoz, hogy a pénzügyi rendszerünk gyakran bátorítja a személyiségzavarosokra jellemző viselkedéseket. Azt is kimutatták, mi köze van mindennek a krokodilsimogatáshoz.
Soha többet nem tudnak a közgazdászok az emberekre úgy nézni, mint korábban – így méltatják az utódok a 90 évesen elhunyt Daniel Kahneman munkásságát. Ő volt az, aki megmutatta, hogyan bolyongunk a túl sok információ között, hogy milyen optikai csalódásokhoz hasonlító módon csap be minket a saját agyunk, vagy épp hogy miért hiszünk vagy nem hiszünk Istenben.
Nem egyszer történt már meg, hogy a válságból kifele jövet azt hitte a kormány, túl is vannak minden nehézségen, lehet újra hajtani a népszerűségre vagy épp az államkassza feltöltésére, aztán a túlzott lelkesedésben benavigálták az országot egy újabb válságba. Roosevelt az FBI-t uszította volna a cégekre, csak ne kelljen elismernie ezt a hibáját, Reagan és a Fed vitája éveken át tartott, és valami hasonlóról vitatkozik most a magyar kormány is az MNB-vel.
Ha a középosztály jut több pénzhez, az sokkal jobban hasznosul, mint ha a gazdagok vagyona nőne még jobban. Ráadásul ezzel még a szegények és a vagyonosak is jól tudnak járni. A középosztály néha méltatlanul elhanyagolt a napi politikában, pedig a gazdaságban egyre fontosabb réteg. Arról nem is beszélve, hogy Ázsiában évente több tízmillióan csatlakoznak ehhez a körhöz, amivel a teljes világgazdaság mostani formáját is felboríthatják.
A korrupció árt a gazdaságnak – ezt elég könnyű belátni, és érezni is. De vajon mennyivel? Lehet-e számszerűsíteni azt, hogy mennyit bukik egy ország a korrupción, vagy mennyivel lehetne jobb a helyzete, ha nem volna korrupt?
Az elmúlt évek válságai alatt a szupergazdagok még tovább tudták növelni a vagyonukat, de az elmúlt évtizedekben is általános volt sok országban, hogy a leggazdagabbak még több pénzt szereztek. Mi lehet ennek az oka?
Annyi válsághelyzet van a világon egyszerre, hogy csak kapkodjuk a fejünket – érezhetjük ezt sokan a hírek olvasása, és persze írása közben is. A mostaninál nagyobb krízisek persze már voltak bőven, de az, hogy ennyire sok különböző válság legyen, amelyek egymással mégis összefüggnek, újdonság. Már meg is alkották a szót a helyzetre, amelyben élünk: polikrízis.
Valóban igaz, hogy januárban jobban teljesít a tőzsde, mint az év maradék részében? Vagy az, hogy ha a január jó a gazdaságban, akkor az egész év az lesz? Netán hogy teliholdkor érdemes részvényeket venni és újholdkor eladni? Sok babona és valódi elmélet terjeng a gazdaság és a naptár összefüggéseiről, és még csak nem is mind teljes butaság: akad olyan, amiben tényleg van valami igazságtartalom, csak jól kell értelmezni.
Az emberek önérdekkövetőek – közgazdasági elméletek tömegei születtek ebből az alapállításból kiindulva. De vajon akik ezt a mondatot kimondták, belegondoltak abba, hogy ünnepeken ők maguk is megajándékoznak másokat? Egyáltalán, hogy írhatjuk le számokkal és grafikonokkal azt, hogy a világ bármelyik kultúrkörében van olyan alkalom, amikor ajándékot adunk anélkül, hogy ezért elvárásaink lennének? Akkor mégsem vagyunk annyira önzők?
A demokrácia minden hibája ellenére egy jó dolog – erre talán a legjobb bizonyíték az, hogy a nem demokratikus államok vezetői is gyakran eljátsszák, hogy náluk demokrácia van. De vajon ez biztosítja-e a legjobb életkörülményeket? Létezik-e valami közgazdaságtani-politológiai egyenlet, ami azt mutatná, hogy több demokrácia = jobb gazdasági helyzet?
Gyakran képzeljük el úgy az államcsődöt, mint amiben tömegek nem jutnak hozzá a bankban tartott pénzükhöz, zavargásokba torkolló gigantikus tüntetések zajlanak, és minden megtakarítás elveszti az értékét, pedig valójában nem csak így nézhet ki, ha egy ország fizetésképtelenséget jelent. De akkor pontosan mit vesz észre az átlagember az államcsődből, és hogyan lehet ebből a helyzetből kikeveredni?
Ezt én is meg tudnám csinálni – érezhetjük, ha valami nagyon gyors munkát látunk, miközben akár több évtizednyi tanulás is lehet a szép tempó mögött. A szakemberek gyakran rosszul járnak azzal, hogy az ügyfeleik azt gondolják, alig dolgoznak, a programozók és marketingesek viszont rájöttek, hogyan lehet bárkit manipulálni ugyanennek az érzésnek az elméleti hátterét felhasználva, ha online vásárolna, keresne repülőjegyet, vagy akár társkeresőzne.
